Hat felejthetetlen nap New Yorkban

Kicsit több mint egy éve született meg az ötlet szerkesztőségünk Pater Noster stábjának fejében, hogy érdemes lenne kilátogatni a New York-i Magyar Piarista Bálra, és kisfilmet készíteni az eseményről, hiszen mégiscsak a magyar piarista iskolák részére gyűjtenek, idén immáron 63. éve. Nem lepem meg talán az olvasókat, ha elárulom: eleinte abszurdnak hangzott, még mondhatni saját magunk számára is a kezdeményezésünk, de a kezdeményezések már csak ilyenek. Most visszanézve és összeszámolva kicsit több mint 320 e-mail került megírásra az ügy kapcsán, illetve számos személyes vagy online találkozó bonyolódott le az elmúlt hónapokban. Egyik szerveznivaló követte a másikat, mire egyszer csak arra eszméltünk, hogy egy repülőn ülünk a kitűzött célunk felé.

Mindenképpen szükséges azonban az élménybeszámoló előtt leszögezni, hogy nem a mi munkánk juttatott ki minket elsősorban, hanem az a támogató, készséges és segítőkész környezet, amelynek mind eszmei, mind pedig anyagi támogatását szerencsésen élvezhettük. Köszönetünket és hálánkat nem tudnánk eléggé kifejezni az iskola vezetőségének, tanárainak és munkatársainak: Horváthné Stumm Erzsébet igazgató helyettes asszonynak, Ivony István igazgató úrnak, Balla János tanár úrnak, Vass Bálint tanár úrnak, Pintér Ildikónak, Szabó Eszternek.

Külön köszönjük Südi Máté tanár úrnak, hogy hajlandó volt elviselni minket egy héten át egy idegen kontinensen, reméljük jó élményekkel tudott ő is gazdagodni.

Ahogyan teljes hálával tartozunk a Piarista Alapítvány kuratóriumának döntéséért is, hogy támogatták az utunkat. Köszönjük a tartományfőnök úrnak és a tartományfőnökség munkatársainak: Zsódi Viktor tartományfőnök atyának, Márkus Roland atyának, Barlay Vincének, Takács Tamásnak.

Hálásak vagyunk amerikai összekötőinknek és segítőinknek, illetve az egész magyar diaszpórának a lelkesedésért és támogatásért, amelyet tapasztalhattunk, valamint a felejthetetlen élményekért. Köszönjük: Dr. Perényi Ágnesnek, Novák Andrea konzul asszonynak, Votin Katalinnak, Horváth Zsuzsannának, Szarvasy Mihálynak, Loranger George-nak, Pákh Imrének, Pásztor István főkonzul úrnak, Prince Mario-Max Schaumburg-Lippenek, Fr. Jorge L. Ramirez, Sch.P.-nek, Fr. Richard Wyzykiewicz, Sch.P.-nek, Fr. Evaristus Akem Ndi, Sch.P.-nek, Fr. Paulinus Abose, Sch.P.-nek, Irina tolmács asszonynak.

1. nap

Magabiztosan kijelenthetjük, hogy az első teljes napunkat maximálisan kihasználtuk. Szállásunk New York belvárosától egy órányira volt tömegközlekedéssel, Maspethben (Queens). Innen indultunk minden reggel busszal, majd metróval. Turistaútvonalaink logikája szerint Manhattant délről észak felé fedeztük fel, így első napunkat Downtownban töltöttük.

Felszálltunk az – egyébként ingyenes – Staten Island kompra, amely ugyan a Szabadság-szobornak talpat adó Liberty Islanden nem áll meg, de így is gyönyörű a kilátás a felhőkarcolókra és a kis szigetekre. Staten Islanden sétáltunk egy keveset, valamint megnéztük a 9/11-es terrortámadás során elsőként kiérkező tűzoltók, mentősök és rendőrök tiszteletére állított emlékművet, majd visszakompoztunk, és tovább sétáltunk a pénz és hatalom szimbólumát jelentő Wall Streethez, illetve az ehhez az utcához közel lévő Charging Bullhoz. A World Trade Center következett, melynek kettőssége igazán különleges: ha lefelé tekintünk, a lerombolt két épület lesújtó aknáit látjuk, viszont ha fölfelé emeljük tekintetünket, New York és a kontinens legmagasabb és legrobosztusabb One World Trade Center épületével találkozhatunk, amely az Egyesült Államok talpra állásának és sérthetetlenségének erőteljes megtestesítője. Gyakorlatilag mintha a múltból a jövőbe tekintenénk.

Ekkorra már megéreztük, mit jelent, ha valami „csak három utcányira van” New Yorkban. Itt ugyanis olyan kicsinynek érezheti magát az ember a rengeteg fölényúló, magasba mutató, a kapitalizmus profitéhségét egyébként példátlanul kifejező, de – a hely hiánya miatt – keskeny építmények között, hogy egy utcát is jó néhány percbe és annál is több lépésbe telik megjárni. Illetve aki a városba látogat, számoljon a nyakfájás lehetőségével, mivel a folytonos fölfelé kukkantgatás a mindenféle magas épület velejárója.

Folytattuk napunkat egy hamburgerezőben, ahol ki is találtuk, hogyan akarjuk folytatni délutáni barangolásunkat. Chinatown New York kínai negyede, amelyen átsétálva eljutottunk a Brooklyn hídhoz. Elterveztük, hogy a naplementét a Brooklyn Parkból szeretnénk megcsodálni, ezzel viszont elkéstünk, de a hídról talán még különlegesebb is volt. Az idő felhőtlen – ergo még hidegebb – naplemente-csodálásra tökéletes volt, így Manhattan üzleti negyedének felhőkarcolói, az East River és a kis szigetek együttes látványa örök emlék lesz mindannyiunk számára. Ahogy az is, hogy a túlpartra érve már a besötétedett, világító várost figyelhettük. Ekkorra már nagyon hideg volt – hőérzet: -25 Celsius-fok, erős szél –, de ezt ilyenkor nem érzi az ember, vagy csak nem érdekli, így ott álltunk egy jó darabig.

Visszametróztunk Manhattanbe, és még a Times Square-t is jutott időnk megtekinteni. Igazából egy az egyben olyan, mint a képeken: mindenhol világító billboardok és fények; ha nem elég a YouTube-os reklámmennyiség, itt fel lehet töltődni. Rengeteg az ember, és talán itt volt a legerőteljesebb azon a hazánkban tiltott függőszer, amelynek jellegzetes szaga a város számos utcáját bejárta. Mindezek után vissza is szállítottuk magunkat a szállásunkra, megnyugodva, hogy minden tervezett dolgot teljesítettünk anélkül, hogy ne tudtuk volna átélni az átélnivalókat.

2. nap

Utunk második napján korán reggel keltünk, hogy időben eljuthassunk Bronxba, New York egy másik negyedébe, ugyanis itt található kettő közül az egyik piarista rendház a városban. Pár hónapja megkérdeztük az itteni atyákat, hogy lehetséges lenne-e velük interjút készíteni, mire ők lelkesen beleegyeztek. Négy atyával sikerült beszélgetést felvenni a délelőtt folyamán; mindannyian iszonyúan aranyosak és segítőkészek voltak.

Az interjúk után az egyik atya körbevezetett minket a rendházzal egybekötött Szent Helena iskolában, ahol meglepő módon minden órára bevitt minket, és a gyerekek kérdezhettek is tőlünk. Ebben az iskolában tanít ugyan néhány piarista, az iskola maga viszont nem viseli nevüket. Nagy élmény volt belekóstolni az amerikai tanórák hangulatába. Természetesen az oktatás minőségét ennyiből nehezen lehetett volna felmérni és arról véleményt alkotni, viszont az biztosan elmondható, hogy a gyerekek magabiztosak voltak, és értelmesen, szépen tették fel a kérdéseiket. Persze voltak kicsit megszeppent osztályok is, hiszen mégiscsak 1–4. osztályosokról beszélünk; mindenesetre mosolygós, aranyos diákok voltak. Az osztálytermek pedig rettentően színesek, összetolt padokkal; sőt, ami még furcsa volt, hogy az órák közben a folyosóra nyíló ajtók végig nyitva voltak. Még egy születésnapi ünneplésre is benéztünk, úgyhogy egy szép élménnyel és egy pizzával a kezünkben élvezhettük a körbevezetés további szakaszait. Mint kiderült, ez az iskola egyben óvoda is, így az éppen délutáni alvásra kényszerült ovisokra is vethettünk egy pillantást, illetve az iskola igazgatója is kedvesen bemutatkozott nekünk, felkeltve egyébként ezzel az – amúgy sem a legmélyebb álmát alvó – ovisokat.

Könnyes búcsút kellett vennünk az atyáktól és a gyerekektől. Utunk olyan helyre vezetett ezután, amelyből a világon csak kettő található. Ez nem más, mint a Smashy Burger nevű étterem. Magyar vonatkozású: ez abból is látszik, hogy a világon csak New Yorkban és Budapesten lehet ízlelés alá vetni ezeket a klasszikus duplapogácsás burgereket. Felkerestük még otthonról a magyar főnököket, hogy csinálhatunk-e az ottaniakkal egy rövidebb videót, mire azt a visszajelzést kaptuk, hogy várnak minket, és együnk amennyit akarunk. Gondolhatják az olvasók, mekkora lelkesedéssel indultunk a gyorsétterem felé. Meg is csináltuk az interjút az ottani tulajjal, majd nyolc ajándék burgert küldtünk a teljes megsemmisülés útjára. Mindezt pedig egy közeli parkban követtük el, rendkívüli mennyiségű, éhes, kicsi, csillogó szemű madár társaságában, melyek közül a legerőszakosabbat Südi tanár úr kénytelen volt elnevezni Larrynek.

Robogtunk is tovább a következő állomásunkra: a New York-i Magyar Főkonzulátusra, ahol egyesültek a váci piarista erők, ugyanis Vass Bálint tanár úr is hivatalos volt a főkonzul úrral és Novák Andrea konzulasszonnyal való találkozónkra. Pásztor István főkonzul úr mesélt nekünk New Yorkról, majd az izgalmas beszélgetésünk után a konzulasszonnyal még járkáltunk egy kicsit a városban, befejezve ezzel második napunkat.

3. nap

Harmadik napunk az út során történt, nem várt kis kedvesség eredményeképpen kezdődött; felbontva ezt a bonyolult mondatot: Südi tanár úr mellett a nyolcórás repülőúton New York felé egy fehérorosz tolmács asszony foglalt helyet, aki felajánlotta, hogy körbevezet minket munkahelyén, az ENSZ-ben. Így kaptunk egy két és fél órás, alapos körbevezetést, az egyébként meg nem látogatható helyeken is. Innen is szeretettel gondolunk vissza Irina tolmács asszonyra ezért a különleges élményért.

Következő programunk nem is egy helyhez, inkább egy személyhez köthető. Szarvasy Mihállyal Balla János tanár úr kötött minket össze, mondván, hogy a filmes szakmában is jártas, de gyakorlatilag minden másban is. Misi végigvezetett minket Manhattan szívében teret nyerő utcákon, amelyekről részletesen beszélt nagy szenvedélyével a város iránt, magyar vonatkozásokkal teleszórva. Voltunk a ház előtt, amelyben Bartók Béla lakott, felmentünk egy penthouse tetejére, bementünk az ikonikus Plaza Hotelbe, és még sorolhatnám. Rettentően izgalmas érdekességeket tudhattunk meg általa a városról, például az épületek tetején lévő nagy víztartályokról, vagy hogy miért lyukas egyik-másik felhőkarcoló, de a beépítési légtérjogokat is általa értettük meg. A számos más kulisszatitkon kívül Misi leírta nekünk a New York-i egyperc-szabályt: „A New York-i egy perc 45 másodperc.” Tapasztaltuk is, hogy máshogyan megy az idő New Yorkban, de így már ebben a megfogalmazásban is hallhattuk. Találkánkat és a napot is egy klasszikus amerikai dinerben zártuk.

írta: Ókovács Julianna 11.b

4. nap- A bál napja

Szombat reggel elmentünk a magyar konzulátusra, ahol leraktuk a báli ruháinkat az estére. Mindezek után ketté váltunk. Juliska és a Tanár úr elmentek kávézni és fodrászhoz az esti bál miatt (ez csak Juliska volt.) Dáviddal mi pedig elmentünk az egykori magyar negyedbe, ahova Novák Andrea konzul asszony is elkísért minket, és meglátogattuk az ott található Arany János iskolát, ahova magyar származású gyerekek járnak szombatonként iskolába. A tagozatok 1-től 8. osztályig vannak jelen, emellett vannak bölcsődés és óvodás korú kisgyerekek is. A kisebbek magyar dalokat és táncot tanulnak, mint például az „Ördög útját”. Sikerült beszélgetésbe keverednünk néhány szülővel is, köztük olyanokkal is, akik csak fél éve költöztek ki az Egyesült Államokba. Elmesélték, hogy az elején voltak fenntartásaik a Magyarországtól való hatalmas távolság miatt, azóta viszont rájöttek, hogy milyen nagyszerű magyar közösség van New York City-ben és azóta ez az aggodalom már teljesen elmúlt.

Az iskola után az út tovább vezetett a Magyar Házba, ahol egy cserkész örsin vettünk részt, és megnéztük az ott lévő könyvtárat. Hihetetlen volt látni, hogy mennyi gyerek tagja a cserkészcsapatnak, és milyen összetartóak főleg így, hogy ilyen messze vannak hazájuktól. Ezek után búcsút vettünk a Magyar Háztól és a cserkészektől, és visszatértük a konzulátusra, ahonnan már a báli ruháinkkal a kezünkben megindultunk a bál helyszínére. Idő előtt már ott voltunk (nagyjából 3 óra körül) azonban a bál csak este hat órakor vette kezdetét. Az esemény egy hihetetlenül elegáns és szép helyen került megrendezésre, aminek az elején egy hallban „gyülekeztünk”, beszélgettünk egészen addig amíg a napirend szerinti bál meg nem kezdődött. A bál megnyitását követően, Kovács György, a magyar piarista diákszövetség alelnöke felkonferált minket hármunkat a pódiumra egyesével, ahol el kellett mondanunk a beszédeinket. Én kezdtem a sort, angolul, majd Dávid és Juliska követett, akik magyarul szólaltak a közönséghez. Mindezek után érkeztek az úgy nevezett debütánsok. Ezek az hölgyek és urak azok, akik most vesznek részt a bálon először úgy, mint hivatalos tagjai az eseménynek. A friss bálozók eljárták a keringőjüket, majd mindenki más is becsatlakozott a táncba a parketten. Ez így ment egész este, nagyjából hajnali kettőig. Erről többet majd az Instans csatonáján láthattok.

5. nap

Reggel korán keltünk, és elmentünk egy gospel misére Harlembe, ami véleményem szerint nagyban más volt, mint egy hagyományos mise. Ezek után a csapat elment meginni egy kávét, mivel az a reggeli kapkodásban ez kimartadt. Ezt követte a Columbia Egyetem campusa, melyet a mostanság állandó jellegű tüntetések miatt csak kívülről nézhettünk meg. Utunk tovább vezetett a St. Patrick Cathedralba, ami egy hatalmas épület, kintről sokkal kisebbnek néz ki. Megnéztük közelről a főoltárt, majd a mögötte félkör alakban elhelyezkedő kisebb mellékoltárokat is, majd siettünk egy magyar misére, amit Vass Bálint atya tartott a magyar közösségnek. Ezt egy vacsora követte a misén megjelentekkel, mely során nagyokat nevettünk és beszélgettünk a legkülönbözőbb témákról, köztük a new yorki tapasztalatainkról, amik véleményem szerint csak pozitívak voltak. Végül az estét az Empire State Building meghódításával zártuk, ahonnan gyönyörűen rá lehetett látni egész Manhattanre, Brooklynra és Queensre. Elképesztő volt látni az egész várost fényárban úszni onnan fentről a magasból. Hihetetlen látvány volt.

6. nap

Az utolsó nap. Reggel természetesen ismét korán keltünk, mivel még ki szerettük volna használni az utolsó napunkat, amit kint töltöttünk. Első állomásunk a Flatiron Building volt, amely sajnálatos módon renoválás miatt fel volt állványozva, ettől függetlenül egy nagyon szép épület volt, azt pedig mondani se kell mennyire ikonikus arkitektúra ez New York-on belül. Egy darab amerikai történelmet láthattunk, még ha nem is teljes pompájában. Utunk ez után a Macy’s bevásárlóközpontba vezetett, ahol megnéztük a világ első mozgólépcsőjét. Ezt is az Instans videójában érdemes megnézni. Végül egy gyors ebéd után a csapat meglátogatta a Central Parkot is, ami hihetetlenül gyönyörű, főleg így télen a hóban. Itt végre a nagy sürgést egy néhány pillanatra félretettük, és még egyszer utoljára átéreztük, hogy mégis hol vagyunk, miket tapasztaltunk és hogy mégis mennyire elképesztő város is ez. Azonban Dávid itt is egy hősies úriember volt és saját testi épségét nem féltve egy kislány kulacsa után futott, amit kiejtve a kezéből lecsúszott egy meredek dombon, de Dávid visszahozta neki. Még egyszer utoljára láthattuk azt a csodálatos várost, ami sosem alszik, sok millió ember otthona, sok-sok emlék helyszíne, és ezzel most már mi is ki tudjuk jelenteni, hogy a mi emlékeink is bővítik ezt a sort. Emellett nekünk is egy életre szóló élmény és emlék lett ez az utazás.

írta: Dúcz András 11.c