Beköszön(t)ő - új házfőnök Vácon

Nemes György atya interjúja Wettstein Józseffel (SchP), a váci piarista közösség új házfőnökével, iskolánk új tanárával.

Nagyon régi ismeretség, barátság köt össze minket. Az elöljárók akaratából a rendszerváltás óta két külön házban munkálkodunk, különböző feladatokban, így viszonylag ritkán tudtunk beszélgetni egymással. Most Vácra kerülsz házfőnöknek, valamint tanítani is fogsz az iskolában. Jó, ha a város és a diákok is megismernek kicsit. Ezért szeretnék Veled készíteni egy interjút. Kérlek, mondj magadról pár szót!

Megtisztelő ez az érdeklődés részedről, a város és a diákok részéről. Nem kis feladat a számomra, hogy 63 évesen új helyen, új életet kezdjek, de az eddigi éveim során kapott talentumokkal őszintén szeretném segíteni és gazdagítani mindazok életét, akikkel itt Vácott a rendházban, az iskolában, a templomban és a városban kapcsolatba kerülök.

Kérlek, mondj valamit gyerekkorodról! Hogyan kerültél a piarista gimnáziumba, és utóbb hogyan kerültél a piarista rendbe?

Gyerekkorom legfontosabb élménye és az egyik fontos talentumom az a családi háttér, amelyből a piarista rendbe érkeztem. Édesapám jogi egyetemet végzett, de nem sokkal utána, a II. világháború végén a szovjet hatalom a Gulagra hurcolta. Nyolc nagyon kemény évet töltött ott, hihetetlen fizikai megpróbáltatások között. Azonban lelkileg-szellemileg nem tört meg, és olyan belső hozzáállás fejlődött ki benne, amely a beszűkített életlehetőségek között is az értékekre és mások segítésére figyelt. Az elviselt megaláztatások miatt ébredő dacot félretéve például annyira megtanult oroszul, hogy amikor a viszonyok valamelyest enyhültek, és könyvekhez is juthattak, Tolsztojt olvasott eredetiben. A tábori kórházban a legsúlyosabb fogoly-betegek ápolását olyan odaadóan és hatékonyan végezte, hogy a megbetegedett orosz tisztek is őt kérték ápolónak maguk mellé. 1953-ban, 32 évesen érkezett haza, Budapestre. Mint "a rendszer ellensége" természetesen semmiféle jogi állást nem kapott, és csak vidéken, egy téeszben a raktárban majd a könyvelésben jutott munkához. Ez utóbbi szakmát annyira kitanulta és hibátlanul végezte, hogy pár éve múlva Pesthez közelebbi helyre került, ott hamarosan főkönyvelő lett, végül a hetvenes évek egyik fontos nagyvállalatának, a budapesti Rozmaring Mgtsz-nek második emberévé nevezték ki. Csak azért nem a vezetőjévé, mert a kommunista pártba sem különféle csábítások, sem fenyegetések ellenére sem volt hajlandó belépni.
Édesanyám 1951-ben szerzett orvosi diplomát, és bár nyolc éven át semmi hírt nem kapott édesapám felől, visszavárta és megvárta őt. 1955-ben, igen szegény körülmények között házasodtak össze. Hét év alatt született meg az öt gyermekük, akik közül én vagyok a legidősebb. Édesanyám a kisgyermekek mellett is, majd később, egészen 87 éves koráig hallatlan lendülettel és a betegek személyes törődésével végig dolgozott. Negyven éven keresztül annak a lakónegyednek körzeti orvosa volt, ahol laktunk, ő volt "a doktornő", akihez nemcsak testi, hanem lelki problémákkal is mindig lehetett fordulni, gyógyulást keresni. Sugárzó példája nyomán testvéreim az érettségi után mind egészségügyi pályára indultak, két idősebb húgom és öcsém az orvosi egyetemet végezték el, legkisebb húgom gyógytornász lett.
Én magam 1970-ben lettem a Budapesti Piarista Gimnázium diákja. Nagyszerű piarista tanáregyéniségek tanítottak, akiknek újabb talentumok kibontakozását köszönhettem. Már az általános iskolában is nagyon szerettem a matematikát, itt pedig a legendás Pogány János tanár úr tanította az évfolyamunkat mind a négy éven át. Végzős korunkban hárman is bekerültünk az OKTV első tíz helyezettje közé, én a hatodik lettem. De végül mégsem matematikusnak mentem, mert Kovács Mihály tanár úr fizika-tanítása, a bontakozó számítástechnikában való élenjárása, az elméleti tudása melletti gyakorlatiassága annyira elvarázsolt, hogy a BME Villamosmérnöki karára adtam be jelentkezésemet. Bár az OKTV-helyezésem miatt maximális pontszámom volt, az egyetemi felvételi vizsgán 45 percen keresztül "nyúztak" világnézeti kérdésekkel, - ezekre pedig Jelenits tanár úr nagyszerű hittanóráinak segítségével tudtam jó válaszokat adni.
A család és a gimnázium után a harmadik fontos tényező, amely a piarista pap-tanári élet felé vezetett, már egyetemi éveim alatt érintett meg. Ez pedig a hetvenes évek végén a magyar egyházi életben is elinduló ifjúsági közösségek által történt. A plébániánkon egy fiatal, nagyon lelkes atya sok színvonalas ifjúsági programmal összehozta a fiatalokat olyan baráti közösséggé, amely által a templomon kívül is rengeteg dologban, tanulásban, kikapcsolódásban, kiránduláson és karitatív munkában is összetartottunk. Hamarosan egyik barátommal a plébánia ministránsvezetője lettem, és az egyetemi óráim mellett egyre több időt töltöttem a gyerekekkel. Az egyetem szervezésében is bekapcsolódtam szakközépiskolások matematika-korrepetálásába, a ministránsfiúk számára rádióépítő szakkört és nyári túrákat szerveztem. Rendszeresen visszajártam a volt iskolámba több piarista atyához is, akiktől nemcsak a tanári jellegű tevékenységeimhez kértem gyakorlati tanácsokat, hanem - ha nem is kimondva, de - ismerkedtem a tanári hivatást szent hivatásként középpontba állító piarista szerzetesi élettel is. Akkoriban a diáktúrák kísérői mindig a piarista szerzetesnövendékek, kispapok voltak, de kérésemre Pázmándy György tanár úr és Varga László atya is többször megengedte, hogy osztályaik mellett segédvezető legyek téli-nyári túráikon, egyéb osztályprogramjaikon, - sőt még az érettségi bankettre is meghívtak. Annyira megragadott a teljesen a diákokért élő piarista atyák példája, hogy udvarlásaim közben is (hiszen akkor még civil egyetemistaként sokgyermekes családapai életre készültem) mindig a diákokról, a diákok ügyes-bajos dolgairól, a diákprogramok szervezéséről beszéltem, így a lánykapcsolataim rendre felbomlottak. Ezek a derék leányok (akik most már nagymamák) jól megérezték és tisztelettel elfogadták bennem azt, ami számomra az egyetem vége felé tudatosult, hogy a szívemben már a piarista hivatás, a pap-tanári szerzetes élet vágya volt az úr.

Mondj valamit érdekes szakpárosításodról! Hol végezted tanulmányaidat, és milyen végzettséget szereztél?

Az előbbiekben elmondott hármas indíttatás után, 1979-ben, az egyetem befejezésének évében, friss elektromérnöki oklevéllel a zsebemben léptem be a rendbe. A rendi döntés értelmében rögtön a noviciátus után visszamentem a Műszaki Egyetemre, ott mérnök-tanári végzettséget szereztem, és így 1982 őszén, még kispapként, el is kezdtem matematikát tanítani. A teológia tanulására a Hittudományi Akadémiára (a Pázmány Egyetem elődjére) küldött a rend, ahol egy évvel az örökfogadalmam után, a pappá szentelésem évében, 1985-ben licenciátusi fokozatot szereztem. Így lettem matematika-hittan szakos piarista pap-tanár.

A budapesti gimnáziumban kezdtél tanítani, de közben két évet Párizsban töltöttél! Mondj valamit erről az időről!

A kispapi éveimnek a tanítás mellett egy másik fontos eseménye is volt. Ez pedig a népszerű francia egyház író, Michel Quoist ifjúsági regényének, a Dani naplójának a lefordítása és kiadása. A rendszerváltás előtt ma már elképzelhetetlen korlátozások között tudtak csak vallásos témájú, pláne fiataloknak szóló könyvek megjelenni. A Szent István Társulatnál mégis lehetőség nyílt egy ilyenre, természetesen igen kis példányszámban. Egyetemista éveim alatt olvastam már a "Dani naplóját" és nagyon sok dologban lendített előre, így - miután a kiadó elfogadta a könyv ajánlását - elvállaltam a fordítást. 1984-ben jelent meg először, azóta számtalan kiadásban újra és újra, - még ma is kapható.
Talán ennek a fordításnak is köszönhető, hogy akkori tartományfőnököm, Jelenits István atya 1986-ban "benevezett" engem arra a két éves ösztöndíjra, amelyet a kelet-európai országok fiatal papjai számára a francia külügyminisztérium hozott létre. Így kerültem ki Párizsba, ahol a második évben a francia püspöki kar által a II. Vatikáni Zsinat után életre hívott Audiovizuális Hitoktatási Intézet tanfolyamán vettem részt. Ennek az intézetnek a szemléletét, gyakorlati oktatási anyagait és a kinti támogatóim anyagi segítségéből vásárolt fotó- és videofelszereléseket hoztam haza 1988-ban, és igyekeztem ezeket minél nagyobb mértékben az iskolám és a diákok számára kamatoztatni.

A szaktárgyaid mellett híressé vált az „audiovizuális szakkör” (AVK), amely már több mint negyedszázada működik. Ennek működéséről, fejlődéséről mesélj valamit!

Így indítottam el immár több mint 30 évvel ezelőtt az AVK-szakkörünket, amely kétéves szaktanfolyam keretében - minden előzetes tudás feltételezése nélkül - megtanítja a fiatalokat fotózni, videokamerával és videoszerkesztő programmal bánni, de legfőképpen ezen az új audiovizuális nyelvezeten kommunikálni. A szakkörünkhöz nyári alkotótábor, ünnepélyes bemutató is tartozik, és 20 éve együtt dolgozunk a budapesti testvériskolánk, a Patrona Hungariae lánygimnázium hasonló szakkörével. A szakkör keretében 30 év alatt több mint 300 diákfilm készült, ezek mind megtalálhatók a weboldalunkon, az avk.piarista.hu-n. Azon kívül, hogy több AVK-s diák is ment érettségi után filmes pályára, két országos méretű vállalkozás, egy egyesület és egy filmszemle is kinőtt a filmes-videós tevékenységünkből. A 90-es években, a VHS-kazetták korában videós barátaimmal létrehoztuk a VITEO Egyesületet, keresztény témájú filmek videokazettán kölcsönzésére. Az egyesület fénykorában Budapesten, a Ferenciek udvarában és nyolc vidéki város (köztük Vác) katolikus könyvesboltjaiban is lehetett VITEO-kazettát kölcsönözni, a filmlistánkon több mint 400 cím szerepelt. DVD-re már nem tudtunk átállni, így a 2000-es években a kölcsönzés fokozatosan megszűnt. 2012-ben pedig az AVK szakkörünk szervezésében elindult az országos Ökumenikus Diákfilmszemle, amelynek keretében megszólítjuk az ország összes katolikus, evangélikus és református iskolájának 10-18 éves diákjait, és rövidfilmek készítésére versenyt hirdetünk a számukra, egy kitűzött, valamint szabadon választott témában. Előzsűrizés után neves filmes szakemberek előtt kerülnek vetítésre a döntőbe jutott alkotások, amelyek legjobbjait értékes díjakkal jutalmazzuk. Idén már a nyolcadik filmszemlénket tartottuk, és a szemlék hangulatát visszaadó fotókat, riportfilmeket továbbá magukat a legjobb diákalkotásokat is meg lehet tekinteni az okudiakfilm.hu weboldalon.

Pesten többféle munkakört betöltöttél, voltál például növendéknevelő és házfőnök is! De közben mindig fontosnak tartottad az iskolai munkát. Ezek összeegyeztetéséről beszélj, mondj valamit!

Franciaországból hazaérkezve, 1988. szeptemberétől három éven keresztül a piarista szerzetesnövendékek (kispapok) nevelője voltam, de közben természetesen - az AVK szakkör megindítása mellett - tanítottam is az iskolában. Erre az időre esett első osztályfőnökségem is. Az egyik osztály, ahol matematikát tanítottam, az utolsó évre váratlanul osztályfőnök nélkül maradt, - én "ugrottam be", hogy az érettségiig elvigyem őket. A Pesten töltött több mint 30 év alatt összesen hat osztálynak voltam osztályfőnöke, két alkalommal pedig (1999-től 2003-ig, majd 2015-től 2019-ig) a budapesti rendház vezetését bízták rám. Szívesen és megtiszteltetésnek véve teljesítettem a rendi feladataimat, de mindig úgy gondoltam, hogy ezeket is akkor tudom a legjobban ellátni, ha közben tanítok és élő kapcsolatban maradok a diákokkal, hiszen minden rendi tevékenységünknek végső célja a diákok szolgálata.

Pesti házfőnökség alatt különleges szeretettel vetted körül az öregeket, betegeket! Kik ápolását említenéd meg külön?

A legmegrendítőbb élmény egykori tanáraim, példaképeim betegsége és halála volt. Az előző gondolat továbbfűzéseként azt mondanám el, hogy az idős, beteg rendtársak ápolása, testi-szellemi nehézségeikben kísérése lelkigyakorlattal felérő tényező egy fiatal szerzetestanár formálódásában, diákokkal való kapcsolatában is. A betegséggel, halállal, mulandósággal való találkozás a legfontosabb dolgokra irányítja a figyelmet, és a betegszobából a tanítási órára menve, az idős, szenvedő rendtársunk Isten-közelségének élményét szívünkben őrizve, valamilyen letisztult emberséggel, őszinteséggel tudunk a diákjaink elé lépni.

Váci házfőnökségeddel kapcsolatban milyen terveid vannak? Tudtommal nem szakítod meg a Budapesttel való kapcsolatodat sem! Erről ossz meg valamit velünk!

Elöljárói engedéllyel tovább folytathatom Budapesten is a tanítást, főképpen az AVK-szakkör vezetését meg az Ökumenikus Diákfilmszemle szervezését. Ugyanakkor váci házfőnökségem mellett itt is fogok hittant tanítani, a most induló tanévben éppen két végzős osztályban. Szeretnék aktívan jelen lenni az iskola életében, mert - mint a helyi szerzetesközösség vezetője - feladatomnak érzem, hogy előmozdítsam az iskola szerzetesi jellegét. Azt szeretném, az a célom, hogy minél jobban érződjön, hogy iskolánk a "Pietas et Litterae" (Hit és Tudás) karizmájához évszázadok óta hűséges Magyar Piarista Rendtartomány iskolája.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad gondolataidat! A régi barátsággal, oltártestvéri szeretettel köszönöm az interjút!
Nemes György SchP

Képek: Wettstein Józseftől (AVK tábori életképek)
Naptár
Aktuális | Következő események
Naptár Hírek Blog Galéria

Design: Unicial Program: Florka