Kérdések a nemi identitás kapcsán a 21. század elején 

Mivel a gender-elmélet egyre inkább jelen van a médiában, fontos, hogy a diákok (és a tanárok) is halljanak róla a kereszténység, vagy egyszerűen csak józan ész világosságánál. Szőnyi Szilárd újságíró nemcsak tájékozott a témában (Föltámadott a gender címmel könyvet is írt róla), de egykori tanárként és gyakorló szülőként a fiatalok számára is érthetően közvetítette a legalapvetőbb tudnivalókat. A Piarista Gimnáziumban tartott előadása után kérdeztük a genderrel kapcsolatos legfőbb kérdésekről.

Beszéltél a feminizmus történetének főbb állomásairól. Szerinted mit nyertünk és mit veszítettünk ezzel a mozgalommal?
Bő százéves története során a feminizmus olyan vívmányokat ért el, amelyeket ma már senki nem kérdőjelez meg. A nők is szavazhassanak, lehessen önálló jövedelmük, tanult hivatásukban is kibontakozhassanak, és még sorolhatnánk: ezek napjainkban evidenciák. Kérdés persze, hogy mennyiben tudhatók be kizárólag a feminista mozgalom érdemének – elég csak utalni például a katolikus egyház szociális tanítására, mely szintén régóta hangsúlyozza a nők méltóságát és a társadalmi életben betöltött szerepét. Hogy mit veszítettünk? Talán úgy fogalmaznék, hogy a feministák közül sokan hajlamosak a nőben kizárólag elnyomott lényt látni, akit ennek következtében sürgősen fel kell szabadítani a férfiak zsarnoksága alól. Ezt, a két nemet óhatatlanul szembeállító megközelítést még akkor sem tudom szeretni, ha tisztában vagyok vele, hogy a korábbi évszázadokban elődeink kétségtelenül patriarchális társadalomban éltek.

Szükség van-e manapság a feminizmusra?
Attól függ, de ezt a kérdést nem én tudom a leghitelesebben megválaszolni, hanem az érintettek. Én annyit látok, hogy a korábbi törekvések mára szinte kivétel nélkül célba értek. Nem is tapasztalom, hogy a hivatásos, ám kis létszámú – a médiumokban ugyanakkor meghatározó szavú – feminista csoportokon kívül nők tömegei alapvető joghátrányra panaszkodnának. Ma inkább olyan, inkább ideológiai jellegű viták dúlnak, hogy a „nőnek a fakanál mellett van-e a helye”, vagy inkább a karrierépítést kell-e támogatni. Miközben egyik nem feltétlenül zárja ki a másikat, itt már nem annyira férfiak és nők állnak szemben egymással, hanem eltérő világ-, ember- és családképek. Környezetemben is rengeteg olyan asszonyt ismerek, aki nemhogy zokszó nélkül húzott volna le akár 10-15 évet otthon a gyermekeivel, hanem ezt tartotta a világ legtermészetesebb dolgának. Ami viszont kétségtelen: ha feminizmuson azt értjük, hogy a kisgyermekes nők ne szenvedjenek hátrányt a foglalkoztatásban, hogy minél több részmunkaidős lehetőség segítse a család és tanult hivatás összehangolását, vagy hogy a férfiakat is jobban ösztönözzük, vegyék ki részüket a gyermeknevelésből, akkor szerintem nagyon is szükség van rá.

A diákoknak is föltetted a kérdést, hogy a nőnek a konyhában van-e a helye. Mit értesz ezalatt?
Szeretem azzal a kérdéssel provokálni a környezetemet, amire manapság, ha az ember szalonképes akar maradni, a válasz kizárólag úgy hangozhat, hogy nem. Szerintem ugyanis lehet igennel is felelni, legalábbis én szoktam, de rögtön hozzáteszem: a férfinak ugyanúgy a konyhában van a helye. Bár magam is ismerek több családot, ahol az apa főz, a legtöbb helyen ez fordítva van. A férfinak viszont szerintem kutya kötelessége legalább a mosogatással – na jó, a mosogatógépbe való bepakolással – kivennie részét abból a munkából, amelynek jóvoltából a család nap mint nap jóllakik.

A feminizmusról már mindenki hallott, a familizmusról viszont kevesen. Mi jellemzi ezt az irányzatot?
Kopp Mária néhai magatartáskutató találta ki ezt a kifejezést, én pedig előszeretettel használom. Ez a szójáték arra utal, hogy a társadalom legkisebb alapegységéből nem szabad kiragadni egyik vagy másik tagot, hanem a családot a maga összetettségében kell szemlélni. Az ebben a szellemben tevékenykedő szociológiai műhelyek arra keresik a választ, mit tehetne a társadalom azért, hogy férfi és nő, édesanya és édesapa egyaránt megtalálja helyét a világban, és az egyes életszakaszokban miként lehet a legjobban támogatni őket.

Örököljük vagy választjuk a nemi hovatartozásunkat?
„Majd ha nagy lesz, eldönti” – hangzik a régi vicc poénja a kérdésre, hogy a kisbaba fiú vagy lány-e. Az, hogy ebből tréfa születhetett, híven jelzi, hogy egészen a közelmúltig a kérdés nem volt kérdés. A „férfinak és nőnek teremtette” bibliai idézettel fémjelzett igazságot azonban egyre többen kezdik ki, mondván, nemi önazonosságukat nem gének és hormonok, pláne nem valamiféle isteni elrendelés alakítja, hanem úgymond a társadalom erőlteti ránk. Ez a jelenség abból táplálkozik, hogy napjainkban – mivel rengetegen szétesett családban, egészséges anya- és apakép nélküli nőnek fel – mind többen küzdenek a szexuális identitásuk sérülésével. Erről a sebzettségről a legnagyobb tapintattal kell beszélni, ám ettől még a biológiai meghatározottságot nem lehet letagadni.

Van-e harmadik nem?
Egyes angolszász országokban, ahol a túlhajtott politikai korrektség jegyében a he/she hím-, illetve nőnemű személyes névmások mellé semleges nemű társukként bevezették a ze-t, avagy xe-t, a szótárban már van. A valóságban azonban felfogásom szerint nemi identitásukban sérült emberek léteznek, akiknek méltóságát bármennyire tiszteljük is, ettől még nem írjuk át a biológiatankönyveket.

A népesség hány százalékát érinti az LMBTQ?
Bár az érintettek előszeretettel beszélnek a társadalom tizedéről, a valósághoz közelebb áll, ha inkább 3-4 százalékot mondunk.

Betegség-e a homoszexualitás?
1973-ig az volt, és próbálták is kezelni, felemás eredménnyel. Majd a világszerte irányadó Amerikai Pszichiáterek Szövetsége levette a betegségek listájáról, így – bár a döntés messze nem volt egységes, és a szakmai érvek mögött ott volt a meleglobbi is – immár nem szabad annak tekinteni. Ettől még vannak pszichiáterek, akik megpróbálnak segíteni azokon, akik homoszexuálisként rosszul érzik magukat a bőrükben. Ezek a szakemberek azonban közellenségnek számítanak, és ellenlábasaik tűzzel-vassal küzdenek ellenük. Nem véletlen: ha ugyanis akár csak egy embert sikeresen kezelnek – márpedig én személyesen is ismerek több példát erre –, az megdönti alaptételüket, miszerint a saját nemhez való vonzódásnak nem társadalmi, szocializációs, hanem kizárólag biológiai okai vannak. Persze ha utóbbi igaz volna, akkor például az ikerpárok, különösen az egypetéjűek mindkét tagjának homoszexuálisnak kellene lennie. A vonatkozó vizsgálatok szerint azonban ez messze nincs így.

Mit mond az egyház a homoszexualitásról?
Bár sokan hivatkoznak arra, hogy Ferenc pápa egyszer egy meleg ismerőséről úgy fogalmazott: „Ki vagyok én, hogy elítéljem?”, a helyzet ennél jóval összetettebb. A katolikus tanítás szerint a homoszexuális személy méltóságát a legmesszemenőbbekig tiszteljük, s az ilyen hajlam terhét cipelőket integrálni kell az egyházba, a cselekedetet azonban – mert ellenkezik az emberképével – helyteleníti, sőt véteknek tartja. A melegeket ezért arra ösztönzi, hogy éljenek önmegtartóztató életet. Ez nyilván hatalmas áldozatot kíván, és csak gyóntatópapok lehetnek a megmondhatói, hogy ki mennyire bírja teljesíteni ezt az elvárást. Magam úgy képzelem, hogy egy jó lelkipásztor empátiával fordul az ilyen ember felé, és ha az illető, akár vissza-visszatérően, elbukik, akkor – csakúgy, mint minden más bűn esetében – Isten végtelen irgalmát közvetíti a számára.

Lehet-e egy keresztény homoszexuális?
Homoszexuális hajlam sokakban, köztük papokban is létezik. Életvitelszerűen azonban egy keresztény – legalábbis ha katolikus, mert egyes protestáns felekezetek megengedőbbek – nem lehet meleg. Bár egyházunkban is léteznek törekvések a tilalom enyhítésére, ezek elszigetelt jelenségek.
Milyen törekvések vannak napjainkban a nem identitás elmosásáért?
A legkézzelfoghatóbb az a jelenség, miszerint egyes országok óvodáiban a „nemi sztereotípiák” elleni küzdelem nevében ma már nem szabad engedni, pláne ösztönözni, hogy a lányok úgymond lányos, a fiúk meg fiús játékokkal játsszanak. Ennek az életidegen felfogásnak az abszurditására mutat rá az a vizsgálat, amely kimutatta: egyes helyeken hiába adtak baba helyett dömpert a lányok kezébe, azt egy idő után nem a földön tologatták, hanem kezükbe vették és ringatni kezdték. Mármost bele sem merek gondolni, hogy a fiúk ez idő alatt mi mindent műveltek szegény Barbie babákkal…

Az interjút Palkó Balázs tanár úr készítette.

A december 11-én elhangzott előadás 1. része

2. rész